Egy nagynénémre emlékezve
Elég nagy szobája volt - azt mondanád, elkülönült
a ház többi részétől, de aztán rájössz, hogy anya ablaka
épp oda nézett. Itt tartott, a falnak fordítva, néhány képet,
valaha ő festette őket; a szekrényben, melyet ő faragott,
elzárva tartott néhány zenét, melyeket egykor játszani vágyott.
Repedezett, eldurvult kezei voltak. A zongorán
anyja kedvenc darabjait játszotta mindig -
Chopint és Chaminade-ot, a Perzsa vásárt.
Zavartan mosolygott. Ha megkérdezték:
"Miért hagyta abba a rajzolást? Olyan ügyes volt..." -
félbeszakította őket. Mert eszébe jutott Róma,
Firenze, a galériák, melyeket harminc évesen látott -
ő, aki helyi kiállításokon nyerte díjait,
és gyermekkora óta vidéki asszonyoknak játszott.
Félretette festékét, ecsetjét, Beethovent
(mert fájóbb, ha a nem-értő dicsér, mint ha szid),
és kitartott döntése mellett haláláig.
Dicsérem csendjét és büszkeségét;
mindkettőben művészet lapult. Mégis, nagy néha
fellobbant benne egy észrevétlen láng -
de titkolta a gyászt és letagadta a megbánást.