Weöres Sándor: A kakuk


Idegen életek zúgnak köröttem,
idegen fészek, ahol növekedtem
s amint a szárnyacskám pelyhet váltott,
elhagytam én minden társaságot,
nincs fészkem, nincs bajom, nincs örömöm,
ne legyen semmihez semmi közöm:
míg szállnak a vágyak, akaratok,
holtomig én már csak néző vagyok,
holtomig senkise lásson engem,
köröttem sűrűség sátra lengjen,
kakuk! kakuk!

Ezek itt röpülnek, csipognak, járnak,
zöld lomb közt, zölddé-tört fények közt szállnak...
hogy hajtják őket e kedvek, a vágyak!
avar közt vergődnek, kékségbe szállnak.
Fontosan, komolyan zöngicsélnek,
őnekik nem mindegy, meddig élnek.
Kakuk!

Gébics sír gally-szegen: "Gonosz a sáska!:
elugrott! - csibémnek nincs vacsorája!"
Posztáa pityereg: "Gonosz a kánya:
jaj csak a fészkemet meg ne találja!"
Mindegyik magának a példás jóság,
mindegyik másiknak a lelki kórság.
Egynek a tüske rossz, másnak az ág
s mind óbégatnak, hogy rossz a világ.
Ég ívén, ág hegyén, tócsa felett
trilláznak, fütyülnek: nincs szeretet!

Lomb mögött, bog között, odu felett
kakukkolok: más nincs, csak szeretet.
Nincs más, csak szeretet, ezernyi fajta,
mely őket egyikért más ellen hajtja:
hogy tépik, csipdesik,
húzkodják, verdesik
egymást a tereken, ki akit ér!
toll röpül, csont recseg, csorog a vér,
Nagy törvény terped a fű-fa felett,
mely minket vígan egymással etet
s a neve: szerelem és szeretet.
(Rossz? - ne hidd:
céljait
nem ismered.)

Míg szállnak a vágyak, akaratok,
holtomig én már csak néző vagyok,
bölcs sürgés-forgásuk látvány nekem,
énnálam csak vendég a szerelem,
boldogság nem emel, bánat se nyom.
És lopva, orv módon
mész-héjú utódom
idegen fészekbe belerakom.
Kakuk! kakuk!